Leó Halottas blogja
A BOHÓC
*személyes felelősség
Itt az éjszakában, a kedvenc kocsmámban a késői próba után, a már mai bemutató előtt, úgy érzem, megint kiengedek majd valamit a kezemből, kezeinkből, valami személyeset (mi mást?) - felfokozott állapot. Az idő sosem elég, most kellene csak igazán elkezdeni a melót, most kezdek csak megérkezni a Halottaskönyvbe, monomániáim / bohóckodásaim (Factura, Bádogelefánt) után, itt e régi-új anyag feltámadásában-újjászületésében újra tapogatni az átváltozás húrjait.
A személyes felelősség - jelen lenni. Miben? Kristálytiszta gondolat - zsigeri megvalósítás.
Az utóbbi időben a kettő közötti látszólag hatalmas távolságot próbálom feltérképezni magamban, figyelem magam, mi történik velem, ha gondolok, ha érzek, ha mozdulok. Ha más gondol, ha érez, ha mozdul. Ha a néző gondol, érez, mozdul. Hogyan hatok, hogyan hatnak (vissza) rám. Ebben a sokdimenziós térben én, mint színész, vagyis inkább "színész" vagyok - (avagy vagyunk) minden húrok felelőseként - sok ez egy embernek, ha körül veszik is társak, akkor azért, ha egyedül van, hát azért.
Olyan sebezhetők vagyunk egy színházi előadás elvárt pillanatainak rendszeréhez képest... csak belebukni lehet a ideális (totális) színház eszményébe, kiderül, hogy erre vagy arra nem vagyunk képesek, a testünk, a fiziognómiánk, a kémiánk, a génjeink nem úgy változnak, ha változnak egyáltalán, ahogyan képzeletünk-szívünk előre rohan... lemaradunk önképeinkről, lemaradunk szerelmeinkről, lemaradunk a művészetről is - úgy lehet, az életről is.
Az önelégült emberek taszítanak.
A kétségben, bajban lévő ember vonz. De csak addig, amíg nem fogadja el a helyzetét. Amint megbékülni látszik, veszít.
A bohóc sosem békel meg. Csak folyton veszít. Így benne van a béke nagy lehetősége, míg azokból, akik annak illúziójában kényelmesednek el, hogy megbékéltek (megtalálták, vagy nem tehetnek mást, a körülmények, a pénz, stb.) - sosem lesz bohóc, és igazi békét sem teremthetnek. A belenyugvás nem béke.
A Halottaskönyv erről is szól.
Nevessünk magunkon. Talán ezt kell először jól megtanulni, a magunkon nevetés ezernyi árnyalatát, nem csak egy-egy megszokott röhögést, nyerítést, felböffenést, hanem minden skálájáját bejárni az önmagunkra nézés kínos vagy felemelő pillanatainak, megszállottan keresni az önkinevetés új és új színeit, őrülten vagy bolond módjára hinni abban, hogy minden új, magunkra vetett pillantás új és új humorral telített, sosem ugyanúgy és nem is ugyanazért vagyunk viccesek - ha viccesek vagyunk egyáltalán - (saját magunk előtt), mint korábban.
Nincs recept a nyomorúságra, mint ahogyan nincs recept a halálra sem.
Végső soron csakis saját magunk vagyunk. Ez végtelenül kacagtató.
FIZIKAI SZÍNHÁZ
* hiperrealista
Szereti Leó ezt a szót, a szót, hogy realista. Meg azt is mondja ma (tegnap), hogy absztrakt. Mondom, ez nem absztrakt. Mi az, hogy realista, mi az hogy absztrakt? A testünk realista vagy absztrakt?
Az idegen szavak gyűjteménye szerint: "absztrakt - Elvont, elméleti, gondolati. A valóság összefüggéseivel nem törődő, a szokásos formákat megbontó." Ezzel sokra nem megyünk. Vagy mégis? Absztrakt művészeten általán nem figuratív formákat értünk, de mitől lesz valami figuratív? Talán attól, hogy nem realista?
Az emberi testben nincs igazán szimmetria, mégis szimmetrikusan látjuk magunkat, ám ha közelebb lépünk, jobban megnézzük, a bal fülünk sosem olyan, mint a jobb, és általában teljesen aszimmetrikusak vagyunk, ha nagyon közel lépünk, hihetetlenül groteszkek leszünk, ami szép messziről, borzasztóan csúnya közelről. Lehet, hogy szeretnénk szépek lenni, annak látszani, mégis, belül jól tudjuk, ormótlanok vagyunk - ez feszültséget okoz bennünk, talán egész életünkre feloldhatatlan feszültséget.
Olybá tűnik, a szépséget csak a lelkünk hozza létre valahogyan. A valóság rendkívül kiábrándító.
A színház végső soron két nagy hittel játszik:
Az egyik, hogy ez a szereplő nem az, aki, hanem valaki más. Vagyis, hogy nem Leót látom, hanem az öregasszonyt vagy a szerzetest vagy egy katonát. A másik, hogy a szereplő éppen az, aki: Leó most Leóbb mint valaha, hiszen ő Leó, aki most olyan arcát mutatja, amit az úgynevezett valóságban sosem láthatnánk. A szerep ez esetben csak eszköz, hogy leleplezze Leót, aki másképp nem tudja - ebben a minőségében - leleplezni magát. Míg a másik esetben a szerep a cél, Leónak el kell pusztulnia, fel kell égnie a szerep megformálásában.
A Halottaskönyv erről is szól.
Az igazság - számomra - talán e két hit közötti játékban rejlik. Tudjuk, hogy tudja, hogy tudod, hogy...
Ettől persze meg is lehetne őrülni, mint ahogy a legtöbb színházi előadást nézve legszívesebben meg is őrülnék, annyira bugyuta viszonyt épít (vagy nem is épít) ehhez a problémához.
A test fontos, de azért ne legyünk illúzióban - a test is éppen olyan illúzió, mint minden más.
A testhez való viszonyunk a legmisztikusabb dolog a világon. Túl személyes, túl személytelen. Könnyű bedobni, nehéz élni benne. Vele. Megbicsaklanak a fogalmaink: a testnek az absztrakt túl konkrét, a realista túl szürreál. A test valami más, mint amire gondolunk.
Mire gondoljunk tehát?
Mit cselekedjünk tehát?
A színház, ahogy én látom, nem sokat tett az utóbbi időben annak érdekében, hogy azt az egyszerre teljes (testi-szellemi-érzelmi) jelenlétet a test szempontjából újra megfogalmazza. A fizikai színház még mindig a 60-as évek igézetében halad, miközben az észlelésünk - a saját testünk észlelése is - teljesen átalakult. Sokkal intenzívebben élünk egyfajta virtuális világban, és kevésbé intenzíven ebben "külső", fizikai világban. Vajon megváltozik ettől maga a fizika is? És az idő? Hány dimenzió van a hiperreális térben?
A semmiből lehet új világot építeni...
A sok világ között megtaláljuk még a semmit?
Vagy önmagunkat?
Elérünk a nézőkhöz?
Miről beszélünk, ha nem is beszélünk?
2016. 01. 24.
2. rész FIZIKAI SZÍNHÁZ
A Halottaskönyv fizikai színházi előadás. Vagy mégsem?
A mai blogban ennek kapcsán kezdek bele egy rövid eszmefuttatásba.
Manapság számos kérdés merül fel itthon azzal kapcsolatban, mi is az a fizikai színház. A műfaj legismertebb hazai képviselője Horváth Csaba és a vezetésével működő Forte társulat. Külföldi alkotók magyar fizikai színházi referenciaként még a Tünet Együttest szokták megemlíteni. Két teljesen különböző arculatú társulat ugyanazon műfaji megjelölés alatt. Akkor mi is valójában a fizikai színház?
A fizikai színház véleményem szerint valahol átmenet a prózai előadás és a tánc között. Itt már a szöveg és a próza nem feltétlenül elsőrendű. Nem feltétlenül elsőrendű a tánc sem. Ezért is nehéz meghatározni az identitását. Hogy írjunk le valamit, aminek az a legfontosabb ismérve, hogy két műfaj között helyezkedik el? Sok jelzőt tudnék felsorolni, ami alapján nagy színházi alkotók ebbe a műfajba tartoztak. Sok különféle alkotói nézet létezik, mi is valójában ez a műfaj. Én most ezeket nem akarom leírni. Aki a különféle nézőpontokra kíváncsi, az legolvasmányosabban és a legegyszerűbben a wikipédián tud tájékozódni. Pici angol tudás kell hozzá, de viszonylag egyszerű nyelvezetű anyag:
https://en.wikipedia.org/wiki/Physical_theatre
Nálam inkább az a kérdés: nekem mit jelent a fizikai színház. Én nem vagyok táncos. Soha nem is voltam. Zavarba jövök, ha egy spárgát kéne megcsinálnom és képtelen vagyok megtanulni egy összetettebb koreográfiát. Van azonban viszonyom a testemmel. Tudom, hogy a testem történeteket rejt magában és meg akarom engedni neki, hogy ezeket elmesélje. Van saját mozgásnyelvem és ki tudok vele fejezni történeteket. Mint ahogy mindenki. A mozgás, a tánc mindenkinél jelen van. Csak oda kell rá figyelni.
Nekem úgy a legegyszerűbb hozzáférni a testem nyelvéhez, ha egész egyszerűen befogom a számat.Elképesztő, mennyi mindenről képes az ember fecsegni és elképesztő, mennyire nem hiányzik, ha ezt abbahagyja. Már csak azzal, hogy nem mondunk ki konkrét szavakat a színpadon, nagyon izgalmas csatornákat nyitunk meg.
Az általam értelmezett fizikai színház: fizikai cselekvések sorozata. A sorozat itt egy nagyon fontos motívum. Nem mindegy, milyen cselekvések jönnek egymás után. Egyszerű példa: ha valaki iszik egy pohár vízből, az egy cselekvés. Ha valaki egy fehér port tesz a vízbe, egy másik pedig iszik ebből a pohárból és ezután összeesik, az már cselekvések egymás utáni dramaturgiai sorozata. Ilyen sorozattal egy egész estés előadást meg lehet tölteni, aminek önálló története lesz.
Ez a történet a színházban azonban nem lesz annyira konkrét. Egy filmben, ahol hiperrealista helyszíneken látunk cselekvéssorozatokat, az igazi helyszínek és igazi kellékek miatt megmarad a realista érzet. Mindig van mihez kötnünk a cselekményt. "Á, most a szereplő bekopog egy házba, amott kinyitják az ajtót, bemegy, főznek neki egy kávét!" Satöbbi. "Értem. Értem az embereket, akik ezt csinálják." Egy színházi absztrakt térben azonban ez egészen másképpen hat. Ott a konkrétumok háttérbe szorulnak és a néző ugyan érzi, hogy ott a struktúra, mégis rá van kényszerítve, hogy ő maga rakja össze a saját értelmezését. Ez benne a szép. A Halottaskönyv előadásunk után többször hallottunk olyan értelmezéseket, amik álmunkban sem jutottak volna eszünkbe.
Ezeket a cselekvéseket egészítik ki a dramaturgiából kiragadott, a szereplők belső képeit felszínre hozó táncos elemek. Itt nagyon domináns a saját mozgásnyelvünk, illetve bizonyos mozgásnyelvet színesítő technikák.
Ez a színházi nyelv megenged egy-egy elemeltebb karakterábrázolást. Itt jönnek képbe a maszkot viselő karakterarchetípusok, akiket speciális mozgás kísér. Mint például nálunk a színpadon ábrázolt öregasszony. Érdekes volt megtapasztalni: ha a történetnek igazsága van, senkit nem zavar, hogy elemelt karakterekkel dolgozunk Senki nem nevet ki engem, mint öregasszonyt, mert van valamilyen nagyobb történet, ami leköti a figyelmet. Ez egy érdekes színpadi hatás.
Ha mindezt összerakjuk, akkor létrejön egy izgalmas színházi nyelv, amit én a fizikai színházi kategóriába sorolnék.
Ez egy formai alap. Most már csak az a kérdés: miről meséljünk ezzel a formával? Holnap arról írok, miért választottuk a Halottaskönyvet, és hogy miért inspirál engem a butoh.
2016. 01.23.
BEVEZETÉS
A Halottaskönyv a lassan 15 éve tartó színházi barangolásom egyik igen fontos állomása. Fontos, mert ebben az előadásban hirtelen lecsapódott rengeteg olyan gondolat, ötlet, színházi- és életszemlélet, ami az utam során bennem megfogant.
Arra gondoltam, hogy érdemes lenne ezekről a gondolatokról egy kicsit írni a magam, vagy akár mások okulására:
Hogy végre ne csak pályázatokban vagy esti adomaként meséljek arról, mi nekem a fizikai színház...
Hogy tudjak szólni arról, szerintem mi az a fajta egyetemesség, ami pár általam ismert igen jó színház egyik fontos alapköve...
Hogy tudjak szólni egyéb dolgokról, például mit jelent nekem a bohóc, mit a butoh, vagy hogy miért izgat egyáltalán a Halottaskönyv...
Úgy döntöttem tehát, hogy a most elindult felújító próbák munkalázában a január 27-es premierig minden nap írok egy rövid blogbejegyzést a színházzal kapcsolatos gondolataimról a Halottaskönyv szűrőjén keresztül értelmezve.
1. rész
BOHÓC
Akik látták, ezt sokan nem tudják, de a Halottaskönyvet én elsősorban clown-előadásnak tekintem. A bohóc az egyik legkülönlegesebb színházi karakter a színháztörténetben. Számomra egyértelmű volt, hogy egy ilyen nehéz témához, mint a halál, ezeket a figurákat választjuk.
Hogy miért?
Nem akartunk kerülőutakat.
A bohóc egyetemes. Stilizált maszkja kiragadja őt a konkrét dátumokhoz köthető idők és helyek koordináta-rendszeréből: ahogy a festék vagy a maszk felkerül az arcra, kitörlődik a háttérből a marionett-drótokat rángató társadalom. Végül nem marad más, mint az önnönmagával szembenéző ember, amely nem menekülhet saját személyes felelőssége elől. Ezért lesz egy jó clown-előadásban minden karakter erősen meghúzott vonalakkal felskiccelt, ahol mindenki fölösleges kerülőutak nélkül az, ami, és ebben nem tűr ellentmondást. Egy jól megformált, egészen nyilvánvalóvá faragott bohóc letapogathatóbbá formálja az emberi létezést, és az ennek nyomán felgyűlt feszültség kipattanása késztet arra bennünket, nézőket, hogy nevessünk rajta.
A bohócok azonban nem csak viccesek. Az előbb említett egyértelműségük képes bennünket halálra ijeszteni. Ez az egyértelműség rémíthet meg bennünket például akkor, amikor magányosak vagyunk. Ezért lehet a bohóc például azoknak a félelmeinknek a szimbóluma, amik gyenge pillanatainkban körülvesznek. Azokban a gyenge pillanatainkban, amikor magunk mögött hagyjuk a társadalom kontúrjait...
Bohócnak lenni talán könnyű. Jó bohócnak lenni viszont nagyon nehéz. Egyszer leveleztem egy neves olasz clown-tanárral, Giovanni Fusetti-vel. Ő írta nekem, hogy az igazi bohóclét valahol ott kezdődik, amikor már van mit vesztened, illetve amikor már elvesztettél valamit. Csak úgy nevetni tán egyszerűnek tűnhet, de a saját gyengeségeink kinevetni: ahhoz már bátorság kell. Giovanni ezért szeret például inkább érettebb, főleg középkorú karaktereket tanítani, mert ők már látták az életet annak változásában, láttak dolgokat megszületni és elhamvadni. Aki pedig a változást képes kinevetni, az életet képes kinevetni.
Egy másik bohóc, Quinn Bauriedel tréningjén itt jártam Budapesten, az akkor még működő Tűzraktérben. Volt egy gyakorlata, amiből nagyon sokat tanultam. Ez volt a "tüzes szék". Ennek lényege: nincs időd gondolkozni, azonnal ki kell menned a színpadra, ahol csak te vagy és a szék. Amikor a színpadra léptél, nagyon gyorsan csinálnod kell a székkel valami vicceset. Vicces az, amin nevet a közönség. Ha a közönség nem nevet, akkor nincs kiút: nem voltál vicces. Ebben az esetben bocsánatot kell kérned a publikumtól, hogy nem voltál elég jó és hogy csak raboltad az idejét. Mi a tanulság? A székkel való baromkodáson általában senki nem nevetett. Amikor bocsánatot kértél, akkor viszont igen. Hogy miért? Mert látták, hogy bajban vagy. A jó színházi jelenlét ott kezdődik, amikor a nyílt színen hajlandó vagy elveszíteni a komfortzónádat és megengeded magadnak, hogy bajba kerülj. Ez a törékenység: a kibillentett egyensúly az, ami megkülönbözteti a színházat a filmtől. Ha beülsz egy moziba, akkor ott mindenképp egy filmet látsz, amit már előre megírtak, eljátszottak. Ha beülsz egy színházba, ott még bármi lehet. Ha bajban látsz egy bohócot, akkor még nem tudod, mi fog történni vele, a legtöbb, amit tehetsz, hogy szurkolsz neki.
Végszóként még egy bohóc, vagy inkább egy bohóctársulat:
DEREVO
Számomra ők a bohóclét alfája és omegája. Az Harlekin előadásuk akkora hatással volt rám: képes voltam elutazni Varsóig, csak hogy még egyszer láthassam.
Íme az Harlekin trailere
https://www.youtube.com/watch?v=QzRQtt914bI
Miért szerettem őket? A törékenységük miatt. A bevállalósságuk miatt. Mert képesek voltak újrakezdeni egy új országban, ahol mivel senki nem értette a nyelvüket, eldobták a szöveget és csak a testükkel dolgoztak. Azzal viszont nem akárhogyan.
A következő blogbejegyzésemben a testről lesz szó. Arról, hogy számomra mi a fizikai színház, és hogy miért is akarok én - aki abszolút anti-táncos- foglalkozni ezzel a műfajjal.
KOMMENTÁROK Leó halottas blogjához - Csaba
2016.01.27.
A BOHÓC
*személyes felelősség
Itt az éjszakában, a kedvenc kocsmámban a késői próba után, a már mai bemutató előtt, úgy érzem, megint kiengedek majd valamit a kezemből, kezeinkből, valami személyeset (mi mást?) - felfokozott állapot. Az idő sosem elég, most kellene csak igazán elkezdeni a melót, most kezdek csak megérkezni a Halottaskönyvbe, monomániáim / bohóckodásaim (Factura, Bádogelefánt) után, itt e régi-új anyag feltámadásában-újjászületésében újra tapogatni az átváltozás húrjait.
A személyes felelősség - jelen lenni. Miben? Kristálytiszta gondolat - zsigeri megvalósítás.
Az utóbbi időben a kettő közötti látszólag hatalmas távolságot próbálom feltérképezni magamban, figyelem magam, mi történik velem, ha gondolok, ha érzek, ha mozdulok. Ha más gondol, ha érez, ha mozdul. Ha a néző gondol, érez, mozdul. Hogyan hatok, hogyan hatnak (vissza) rám. Ebben a sokdimenziós térben én, mint színész, vagyis inkább "színész" vagyok - (avagy vagyunk) minden húrok felelőseként - sok ez egy embernek, ha körül veszik is társak, akkor azért, ha egyedül van, hát azért.
Olyan sebezhetők vagyunk egy színházi előadás elvárt pillanatainak rendszeréhez képest... csak belebukni lehet a ideális (totális) színház eszményébe, kiderül, hogy erre vagy arra nem vagyunk képesek, a testünk, a fiziognómiánk, a kémiánk, a génjeink nem úgy változnak, ha változnak egyáltalán, ahogyan képzeletünk-szívünk előre rohan... lemaradunk önképeinkről, lemaradunk szerelmeinkről, lemaradunk a művészetről is - úgy lehet, az életről is.
Az önelégült emberek taszítanak.
A kétségben, bajban lévő ember vonz. De csak addig, amíg nem fogadja el a helyzetét. Amint megbékülni látszik, veszít.
A bohóc sosem békel meg. Csak folyton veszít. Így benne van a béke nagy lehetősége, míg azokból, akik annak illúziójában kényelmesednek el, hogy megbékéltek (megtalálták, vagy nem tehetnek mást, a körülmények, a pénz, stb.) - sosem lesz bohóc, és igazi békét sem teremthetnek. A belenyugvás nem béke.
A Halottaskönyv erről is szól.
Nevessünk magunkon. Talán ezt kell először jól megtanulni, a magunkon nevetés ezernyi árnyalatát, nem csak egy-egy megszokott röhögést, nyerítést, felböffenést, hanem minden skálájáját bejárni az önmagunkra nézés kínos vagy felemelő pillanatainak, megszállottan keresni az önkinevetés új és új színeit, őrülten vagy bolond módjára hinni abban, hogy minden új, magunkra vetett pillantás új és új humorral telített, sosem ugyanúgy és nem is ugyanazért vagyunk viccesek - ha viccesek vagyunk egyáltalán - (saját magunk előtt), mint korábban.
Nincs recept a nyomorúságra, mint ahogyan nincs recept a halálra sem.
Végső soron csakis saját magunk vagyunk. Ez végtelenül kacagtató.
FIZIKAI SZÍNHÁZ
* hiperrealista
Szereti Leó ezt a szót, a szót, hogy realista. Meg azt is mondja ma (tegnap), hogy absztrakt. Mondom, ez nem absztrakt. Mi az, hogy realista, mi az hogy absztrakt? A testünk realista vagy absztrakt?
Az idegen szavak gyűjteménye szerint: "absztrakt - Elvont, elméleti, gondolati. A valóság összefüggéseivel nem törődő, a szokásos formákat megbontó." Ezzel sokra nem megyünk. Vagy mégis? Absztrakt művészeten általán nem figuratív formákat értünk, de mitől lesz valami figuratív? Talán attól, hogy nem realista?
Az emberi testben nincs igazán szimmetria, mégis szimmetrikusan látjuk magunkat, ám ha közelebb lépünk, jobban megnézzük, a bal fülünk sosem olyan, mint a jobb, és általában teljesen aszimmetrikusak vagyunk, ha nagyon közel lépünk, hihetetlenül groteszkek leszünk, ami szép messziről, borzasztóan csúnya közelről. Lehet, hogy szeretnénk szépek lenni, annak látszani, mégis, belül jól tudjuk, ormótlanok vagyunk - ez feszültséget okoz bennünk, talán egész életünkre feloldhatatlan feszültséget.
Olybá tűnik, a szépséget csak a lelkünk hozza létre valahogyan. A valóság rendkívül kiábrándító.
A színház végső soron két nagy hittel játszik:
Az egyik, hogy ez a szereplő nem az, aki, hanem valaki más. Vagyis, hogy nem Leót látom, hanem az öregasszonyt vagy a szerzetest vagy egy katonát. A másik, hogy a szereplő éppen az, aki: Leó most Leóbb mint valaha, hiszen ő Leó, aki most olyan arcát mutatja, amit az úgynevezett valóságban sosem láthatnánk. A szerep ez esetben csak eszköz, hogy leleplezze Leót, aki másképp nem tudja - ebben a minőségében - leleplezni magát. Míg a másik esetben a szerep a cél, Leónak el kell pusztulnia, fel kell égnie a szerep megformálásában.
A Halottaskönyv erről is szól.
Az igazság - számomra - talán e két hit közötti játékban rejlik. Tudjuk, hogy tudja, hogy tudod, hogy...
Ettől persze meg is lehetne őrülni, mint ahogy a legtöbb színházi előadást nézve legszívesebben meg is őrülnék, annyira bugyuta viszonyt épít (vagy nem is épít) ehhez a problémához.
A test fontos, de azért ne legyünk illúzióban - a test is éppen olyan illúzió, mint minden más.
A testhez való viszonyunk a legmisztikusabb dolog a világon. Túl személyes, túl személytelen. Könnyű bedobni, nehéz élni benne. Vele. Megbicsaklanak a fogalmaink: a testnek az absztrakt túl konkrét, a realista túl szürreál. A test valami más, mint amire gondolunk.
Mire gondoljunk tehát?
Mit cselekedjünk tehát?
A színház, ahogy én látom, nem sokat tett az utóbbi időben annak érdekében, hogy azt az egyszerre teljes (testi-szellemi-érzelmi) jelenlétet a test szempontjából újra megfogalmazza. A fizikai színház még mindig a 60-as évek igézetében halad, miközben az észlelésünk - a saját testünk észlelése is - teljesen átalakult. Sokkal intenzívebben élünk egyfajta virtuális világban, és kevésbé intenzíven ebben "külső", fizikai világban. Vajon megváltozik ettől maga a fizika is? És az idő? Hány dimenzió van a hiperreális térben?
A semmiből lehet új világot építeni...
A sok világ között megtaláljuk még a semmit?
Vagy önmagunkat?
Elérünk a nézőkhöz?
Miről beszélünk, ha nem is beszélünk?
Ma játsszunk. Játsszunk!
(Folyt. köv.)
(Folyt. köv.)
2016. 01. 24.
2. rész FIZIKAI SZÍNHÁZ
A Halottaskönyv fizikai színházi előadás. Vagy mégsem?
A mai blogban ennek kapcsán kezdek bele egy rövid eszmefuttatásba.
Manapság számos kérdés merül fel itthon azzal kapcsolatban, mi is az a fizikai színház. A műfaj legismertebb hazai képviselője Horváth Csaba és a vezetésével működő Forte társulat. Külföldi alkotók magyar fizikai színházi referenciaként még a Tünet Együttest szokták megemlíteni. Két teljesen különböző arculatú társulat ugyanazon műfaji megjelölés alatt. Akkor mi is valójában a fizikai színház?
A fizikai színház véleményem szerint valahol átmenet a prózai előadás és a tánc között. Itt már a szöveg és a próza nem feltétlenül elsőrendű. Nem feltétlenül elsőrendű a tánc sem. Ezért is nehéz meghatározni az identitását. Hogy írjunk le valamit, aminek az a legfontosabb ismérve, hogy két műfaj között helyezkedik el? Sok jelzőt tudnék felsorolni, ami alapján nagy színházi alkotók ebbe a műfajba tartoztak. Sok különféle alkotói nézet létezik, mi is valójában ez a műfaj. Én most ezeket nem akarom leírni. Aki a különféle nézőpontokra kíváncsi, az legolvasmányosabban és a legegyszerűbben a wikipédián tud tájékozódni. Pici angol tudás kell hozzá, de viszonylag egyszerű nyelvezetű anyag:
https://en.wikipedia.org/wiki/Physical_theatre
Nálam inkább az a kérdés: nekem mit jelent a fizikai színház. Én nem vagyok táncos. Soha nem is voltam. Zavarba jövök, ha egy spárgát kéne megcsinálnom és képtelen vagyok megtanulni egy összetettebb koreográfiát. Van azonban viszonyom a testemmel. Tudom, hogy a testem történeteket rejt magában és meg akarom engedni neki, hogy ezeket elmesélje. Van saját mozgásnyelvem és ki tudok vele fejezni történeteket. Mint ahogy mindenki. A mozgás, a tánc mindenkinél jelen van. Csak oda kell rá figyelni.
Nekem úgy a legegyszerűbb hozzáférni a testem nyelvéhez, ha egész egyszerűen befogom a számat.Elképesztő, mennyi mindenről képes az ember fecsegni és elképesztő, mennyire nem hiányzik, ha ezt abbahagyja. Már csak azzal, hogy nem mondunk ki konkrét szavakat a színpadon, nagyon izgalmas csatornákat nyitunk meg.
Az általam értelmezett fizikai színház: fizikai cselekvések sorozata. A sorozat itt egy nagyon fontos motívum. Nem mindegy, milyen cselekvések jönnek egymás után. Egyszerű példa: ha valaki iszik egy pohár vízből, az egy cselekvés. Ha valaki egy fehér port tesz a vízbe, egy másik pedig iszik ebből a pohárból és ezután összeesik, az már cselekvések egymás utáni dramaturgiai sorozata. Ilyen sorozattal egy egész estés előadást meg lehet tölteni, aminek önálló története lesz.
Ez a történet a színházban azonban nem lesz annyira konkrét. Egy filmben, ahol hiperrealista helyszíneken látunk cselekvéssorozatokat, az igazi helyszínek és igazi kellékek miatt megmarad a realista érzet. Mindig van mihez kötnünk a cselekményt. "Á, most a szereplő bekopog egy házba, amott kinyitják az ajtót, bemegy, főznek neki egy kávét!" Satöbbi. "Értem. Értem az embereket, akik ezt csinálják." Egy színházi absztrakt térben azonban ez egészen másképpen hat. Ott a konkrétumok háttérbe szorulnak és a néző ugyan érzi, hogy ott a struktúra, mégis rá van kényszerítve, hogy ő maga rakja össze a saját értelmezését. Ez benne a szép. A Halottaskönyv előadásunk után többször hallottunk olyan értelmezéseket, amik álmunkban sem jutottak volna eszünkbe.
Ezeket a cselekvéseket egészítik ki a dramaturgiából kiragadott, a szereplők belső képeit felszínre hozó táncos elemek. Itt nagyon domináns a saját mozgásnyelvünk, illetve bizonyos mozgásnyelvet színesítő technikák.
Ez a színházi nyelv megenged egy-egy elemeltebb karakterábrázolást. Itt jönnek képbe a maszkot viselő karakterarchetípusok, akiket speciális mozgás kísér. Mint például nálunk a színpadon ábrázolt öregasszony. Érdekes volt megtapasztalni: ha a történetnek igazsága van, senkit nem zavar, hogy elemelt karakterekkel dolgozunk Senki nem nevet ki engem, mint öregasszonyt, mert van valamilyen nagyobb történet, ami leköti a figyelmet. Ez egy érdekes színpadi hatás.
Ha mindezt összerakjuk, akkor létrejön egy izgalmas színházi nyelv, amit én a fizikai színházi kategóriába sorolnék.
Ez egy formai alap. Most már csak az a kérdés: miről meséljünk ezzel a formával? Holnap arról írok, miért választottuk a Halottaskönyvet, és hogy miért inspirál engem a butoh.
2016. 01.23.
BEVEZETÉS
A Halottaskönyv a lassan 15 éve tartó színházi barangolásom egyik igen fontos állomása. Fontos, mert ebben az előadásban hirtelen lecsapódott rengeteg olyan gondolat, ötlet, színházi- és életszemlélet, ami az utam során bennem megfogant.
Arra gondoltam, hogy érdemes lenne ezekről a gondolatokról egy kicsit írni a magam, vagy akár mások okulására:
Hogy végre ne csak pályázatokban vagy esti adomaként meséljek arról, mi nekem a fizikai színház...
Hogy tudjak szólni arról, szerintem mi az a fajta egyetemesség, ami pár általam ismert igen jó színház egyik fontos alapköve...
Hogy tudjak szólni egyéb dolgokról, például mit jelent nekem a bohóc, mit a butoh, vagy hogy miért izgat egyáltalán a Halottaskönyv...
Úgy döntöttem tehát, hogy a most elindult felújító próbák munkalázában a január 27-es premierig minden nap írok egy rövid blogbejegyzést a színházzal kapcsolatos gondolataimról a Halottaskönyv szűrőjén keresztül értelmezve.
1. rész
BOHÓC
Akik látták, ezt sokan nem tudják, de a Halottaskönyvet én elsősorban clown-előadásnak tekintem. A bohóc az egyik legkülönlegesebb színházi karakter a színháztörténetben. Számomra egyértelmű volt, hogy egy ilyen nehéz témához, mint a halál, ezeket a figurákat választjuk.
Hogy miért?
Nem akartunk kerülőutakat.
A bohóc egyetemes. Stilizált maszkja kiragadja őt a konkrét dátumokhoz köthető idők és helyek koordináta-rendszeréből: ahogy a festék vagy a maszk felkerül az arcra, kitörlődik a háttérből a marionett-drótokat rángató társadalom. Végül nem marad más, mint az önnönmagával szembenéző ember, amely nem menekülhet saját személyes felelőssége elől. Ezért lesz egy jó clown-előadásban minden karakter erősen meghúzott vonalakkal felskiccelt, ahol mindenki fölösleges kerülőutak nélkül az, ami, és ebben nem tűr ellentmondást. Egy jól megformált, egészen nyilvánvalóvá faragott bohóc letapogathatóbbá formálja az emberi létezést, és az ennek nyomán felgyűlt feszültség kipattanása késztet arra bennünket, nézőket, hogy nevessünk rajta.
A bohócok azonban nem csak viccesek. Az előbb említett egyértelműségük képes bennünket halálra ijeszteni. Ez az egyértelműség rémíthet meg bennünket például akkor, amikor magányosak vagyunk. Ezért lehet a bohóc például azoknak a félelmeinknek a szimbóluma, amik gyenge pillanatainkban körülvesznek. Azokban a gyenge pillanatainkban, amikor magunk mögött hagyjuk a társadalom kontúrjait...
Bohócnak lenni talán könnyű. Jó bohócnak lenni viszont nagyon nehéz. Egyszer leveleztem egy neves olasz clown-tanárral, Giovanni Fusetti-vel. Ő írta nekem, hogy az igazi bohóclét valahol ott kezdődik, amikor már van mit vesztened, illetve amikor már elvesztettél valamit. Csak úgy nevetni tán egyszerűnek tűnhet, de a saját gyengeségeink kinevetni: ahhoz már bátorság kell. Giovanni ezért szeret például inkább érettebb, főleg középkorú karaktereket tanítani, mert ők már látták az életet annak változásában, láttak dolgokat megszületni és elhamvadni. Aki pedig a változást képes kinevetni, az életet képes kinevetni.
Egy másik bohóc, Quinn Bauriedel tréningjén itt jártam Budapesten, az akkor még működő Tűzraktérben. Volt egy gyakorlata, amiből nagyon sokat tanultam. Ez volt a "tüzes szék". Ennek lényege: nincs időd gondolkozni, azonnal ki kell menned a színpadra, ahol csak te vagy és a szék. Amikor a színpadra léptél, nagyon gyorsan csinálnod kell a székkel valami vicceset. Vicces az, amin nevet a közönség. Ha a közönség nem nevet, akkor nincs kiút: nem voltál vicces. Ebben az esetben bocsánatot kell kérned a publikumtól, hogy nem voltál elég jó és hogy csak raboltad az idejét. Mi a tanulság? A székkel való baromkodáson általában senki nem nevetett. Amikor bocsánatot kértél, akkor viszont igen. Hogy miért? Mert látták, hogy bajban vagy. A jó színházi jelenlét ott kezdődik, amikor a nyílt színen hajlandó vagy elveszíteni a komfortzónádat és megengeded magadnak, hogy bajba kerülj. Ez a törékenység: a kibillentett egyensúly az, ami megkülönbözteti a színházat a filmtől. Ha beülsz egy moziba, akkor ott mindenképp egy filmet látsz, amit már előre megírtak, eljátszottak. Ha beülsz egy színházba, ott még bármi lehet. Ha bajban látsz egy bohócot, akkor még nem tudod, mi fog történni vele, a legtöbb, amit tehetsz, hogy szurkolsz neki.
Végszóként még egy bohóc, vagy inkább egy bohóctársulat:
DEREVO
Számomra ők a bohóclét alfája és omegája. Az Harlekin előadásuk akkora hatással volt rám: képes voltam elutazni Varsóig, csak hogy még egyszer láthassam.
Íme az Harlekin trailere
https://www.youtube.com/watch?v=QzRQtt914bI
Miért szerettem őket? A törékenységük miatt. A bevállalósságuk miatt. Mert képesek voltak újrakezdeni egy új országban, ahol mivel senki nem értette a nyelvüket, eldobták a szöveget és csak a testükkel dolgoztak. Azzal viszont nem akárhogyan.
A következő blogbejegyzésemben a testről lesz szó. Arról, hogy számomra mi a fizikai színház, és hogy miért is akarok én - aki abszolút anti-táncos- foglalkozni ezzel a műfajjal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése